Talált gondolat

alone.jpgNéha egyedül kell lennünk ahhoz, hogy a szó legteljesebb értelmében újra önmagunkra találjunk. Időre van szükségünk, hogy gondolkodjunk, eldolgozzuk az elvarratlan szálakat, felfedezzük a kuszaság mögötti értelmet vagy egyszerűen csak szabadjára engedjük fantáziánkat.
Tudjuk, hogy mindezt legjobban egyedül tudjuk megtenni. /Leo Buscaglia/

 

Amit elfelejtünk mondani…

Apukákhoz és az ő apukáikhoz…

Ez az, mit elfelejtünk mondani.

Hallom a gyermekünk a másik szobában – kacagása a tiéddel vegyítve a leggyönyörűbb szólam, amit valaha hallottam. A vibráló baritonod az ő élménygazdag bugyborékoló nevetésével együtt, tökéletes szinkronban – megszokott szimfónia, családi életünk boldogságának zenéje.

Cipeled a reményeim és álmaim súlyát, de mindig maradsz az előszobában.Erős karjaid tartják össze világunkat – pajkos derűd hozza rá a fényt. A Fiú, aki egykoron elnyerte az évek alatt szívem darabját, egyiket a másik után – ott lakozik a Férfiben, aki gügyög a lányának vagy hordozza őt fel s alá a házban. Fogócska, csikizős, kagyló halászat, homokvár építés; a kora reggelek, mikor még anya alszik, de te már készíted a tejet a mese mellett, a titkos kézfogás, és az a nézés…!

A világunk jóval kevesebb kalandvágyat és élményt, örömet rejtene nélküled. Amíg én pörgök a mókuskerékben a mindennapi létezésünkért, csak remélni tudom, hogy azért emellett éreztettem veled, mekkora örömöt jelent számomra minden áldott nap, mikor látom jöttödet. A lányaid arcán a csoda fénye sejlik fel érkezésedkor – ahogy a szívemben is. Nem számít, milyen munkahelyi gubancot hagysz magad mögött; mindig feltöltve érkezel az újabb feladatodhoz: megnevettetni a lányainkat, világosságot, boldogságot hozni az életünkbe.thumb_img_4408_1024.jpg

A háztartásbeli anyák kiszámíthatatlan jövevények ám! Soha nem tudhatod, mi fogad otthon a nap végén. Csak remélni tudom, hogy a látványom mosolyt fakaszt arcodon – még ha csak azért is, ahogy a jóéjszakát-puszi után száguldok egy korty borért a hűtőhöz. Remélem, nem felejtem el megkérdezni a nap végén, hogy a tiéd milyen volt, mélyen a szemedbe nézve, valós érdeklődéssel. Amikor mégis megesett, tudnod kell, hogy szerettem volna.

Köszönöm, hogy estéről-estére azt éreztetted velem, sehova nem mennél szívesebben, olyan jó este hazaérni az otthonunkba. Köszönöm az érintést a hátamon, s a kérdést hozzá: “Mit tehetek?” mikor sorozatosan fel-felsírt valamelyik lányunk az éhségtől az éjszaka közepén.

Köszönöm, hogy örömmel töltöd ki a lányaink életét. A háromévesünk a derűnek él – mert megtanítottad, hogy képes rá. Köszönöm, hogy megnevettetted őt egész mélyről jövően – csak a jó ég tudja, hogy sikerül neki ezt gyakorolni ilyen lélekkel!

Köszönöm, hogy higgadtan tudod hallgatni ahogy elmeséli a napját. Pedig bizonyisten elmondja az összes kavicsot, pillangót, virágot és képet, mind, mind, ami számára fontos. Te pedig ülsz,figyelsz és hallgatod, mintha álló nap csak erre vártál volna.

Köszönöm, hogy megérted az összes alkalmat, amit nem köszöntem meg, pedig…! A nap minden percét, pillanatát becsülöm veled – különösen akkor, mikor még csak nem is mondom. Köszönöm a “köszönöm szépen”-eket, miket tőled kaptam. Talán már el is felejtetted, mert nem érezted a jelentőségét, mégis, ezek segítettek akkor és ott, hogy továbbmenjek az utamon.

A fejeik felett találkozik tekintetünk. A megosztott mosoly, a tudat, hogy mind a ketten őket tartjuk a legnagyobb csodának az életben… egyedülálló.

A nagyapák, kikben oly óvatosan bízunk, és ti, apák, kiknek naponta mondhatnánk, hogy gyermekeitek, nem! Nemcsak gyermekeitek, hanem valójában a mi hőseink is vagytok! Köszönöm. Ha mégis elfelejtenénk mondani – mert valószínűleg el is felejtjük mondani – azért nem árt, ha tudjátok: általatok forog ez a Föld.

Forrás:

https://littlesloveandsunshine.com/2016/08/07/the-things-we-forget-to-tell-you/

Egyetlen jól irányzott mondat…

Richard Paul Evans amerikai író-pszichológus egy mondat segítségével fordította vissza zátonyra futott házasságát – olvasd el, hogyan:

„A nagyobbik lányom egyszer odajött hozzám, és azt mondta: – Apa, a legnagyobb félelmem az volt, hogy te és anya el fogtok válni. Mikor 12 éves voltam, emlékszem arra, hogy mennyire boldogtalan voltál, de láttam azt is, hogy mindent megpróbálsz megtenni annak érdekében, hogy újból visszahódítsd őt. Mégis úgy gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha más feleséget kapnál – mondta a lányom, utána pedig már mosolyogva közölte: – Most azonban nagyon örülök, hogy sikerült mindent rendbe hoznod.

Sok éven keresztül, olyan volt a feleségemmel, Kerivel a kapcsolatunk, mintha idegenek lettünk volna egymásnak. Visszatekintve, nem is tudom biztosan, hogy miért is házasodtunk össze. Nem is voltak közös céljaink, amiket el szerettünk volna érni az életben. Ahogy egyre jobban megismertük magunkat, úgy kezdtünk szépen lassan eltávolodni egymástól.

A feszültség egyre csak nőtt, és mikor el kellett utaznom, hogy a könyvemet népszerűsítsem, nagyon megkönnyebbültem. Ez azért volt, mert odahaza a veszekedéseink állandósultak, nem telt el úgy nap, hogy össze ne kaptunk volna valamin. Védekező állást vettem fel, elzárkóztam előle. Közel kerültünk a váláshoz, és ezt többször is szóba hoztam.

A könyvbemutató turnémon viszont rájöttem arra, hogy amit csinálok, az rossz. Éppen ismét veszekedtünk a telefonba, mire Keri hirtelen lecsapta a kagylót, így én nem tudtam elmondani a mondandómat. Egyedül és boldogtalanak éreztem magamat.

Ezután Isten fele fordultam. Már nem emlékszem, milyen imát mondtam, csak az maradt meg, hogy éppen zuhanyoztam és elkezdtem sírni, és arra gondoltam, hogy miért nem működik a házasságom, miért nem tudunk boldogok lenni Kerivel. Ekkor azonban rájöttem arra, hogy én őt nem fogom tudni megváltoztatni, már biztosan nem, de én képes vagyok megváltozni. Ezután imádkozni kezdtem Istenhez, hogy segítsen abban, hogy megváltozzak. Mikor hazaértem, és lefeküdtem, egy rideg nő volt pár centire mellettem, de akkor bevillant valami, és tudtam, hogy mit kell tennem.

Reggel mosolyogva ébredtem, és azt kérdeztem Keritől, hogy mit tehetnénk azért, hogy a napja szebb legyen. Mérgesen rám nézett és azt kérdezte: – Micsoda??? Hogy tehetnéd szebbé a napomat? Sehogy! Miért kérdezel ilyet?

– Komolyan beszélek – mondtam.

– Szeretnél csinálni valamit? – kérdezte cinikusan. – Takarítsd ki a konyhát – mondta villámló tekintettel.

– Rendben – válaszoltam, és tisztára varázsoltam a konyhát.Screen-Shot-2014-06-05-at-2.00.49-PM

Második nap is ugyanezt kérdeztem. Már kis mosollyal a szája szélén azt felelte, hogy takarítsam ki a garázst. Nehezemre esett, mert fárasztó napom volt, de vettem egy mély lélegzetet, és azt mondtam, hogy rendben. Megcsináltam azt is. Harmadnap ugyanez a kérdés, a válasz viszont változott. – Ne csinálj semmit, inkább fejezd be ez a játékot – közölte.

– Sajnálom, de ezt sosem fogom abbahagyni, elhatároztam, hogy segítek. Így mond meg, mit csináljak.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte könnyes szemekkel

– Mert törődni akarok veled, és a házasságunkkal – mondtam.

Ezeket a kérdéseket a következő napokban is feltettem. A második héten csoda történt: Keri remegni kezdett a sírástól, és arra kért, hagyjam abba az egészet, mert nem nekem kell tennem valamit, hanem neki, hiszen képtelenség vele együtt élni, és miért nem válok el tőle. Ekkor a szemébe néztem, és őszintén azt mondtam, hogy mert szeretem. Erre azt válaszolta, hogy ő is meg kellene kérdezzen engem, hogy miben segíthet. Hozzám bújt, sírt, én átöleltem, és ekkor rájöttem, hogy ez az a nő, aki mellett szeretném leélni az életemet.

– Szeretlek – mondta. Ezt a szót már több éve nem hallottam tőle.

– Én is szeretlek – válaszoltam. – Akkor mit tehetnék azért, hogy szebb napod legyen?

– Mehetnék egyet sétálni, csak mi ketten – mondta.

Elmosolyogtam magam, mert végre az erőfeszítésem kezdte meghozni a gyümölcsét.

Ezek a kérdések még egy hónapon keresztül feltevődtek, majd Keri kezdte megkérdezni tőlem, hogy mit tehet azért, hogy jobb feleség legyen. Az addig felépített falak közöttünk omlani kezdtek. Sokat beszélgettünk, igyekeztünk mindencouple-hugging588x350 problémát megoldani, de persze mindent nem sikerült, és azt sem mondhatom, hogy többé nem veszekedtünk, ám minden sokkal másabb lett, sokkal nyugodtabbak, kedvesebbek, türelmesebbek lettünk egymással.

Harminc éve vagyunk házasok, és Kerit is szeretem; szükségem van rá, annyira megértjük egymást, mint eddig soha. Boldogok vagyunk.

Esettanulmány a pénz értékéről

Séta a gerendán

Nincs szándékomban, hogy bármilyen értéket is ráerőltessek az olvasóimra. Ez nemcsak hiba lenne, hanem felesleges is. Mindenkinek vannak értékei, melyeket mindennél fontosabbnak tart. Ám a puszta tény, hogy vannak értékeink, még nem jelenti, hogy pontosan tudjuk, mik ezek. Nem olyan könnyű ugyanis tárgyilagosan elemezni az életünket és feltárni azokat az értékeket, amelyek valóban irányítják tetteinket. Ez őszinteséget és bátorságot igényel tőlünk, ám amire jutunk, alapjaiban változtathatja meg az életünket. Ez az önvizsgálat annyira fontos, hogy általában azt javaslom tanfolyamaink hallgatóinak, hogy legalább öt-hét órát szenteljenek érvékeik és céljaik elemzésének.

Képzelje el a kedves olvasó, hogy meglátogatom önt az otthonában, és magammal hozok egy körülbelül negyven méter hosszú I-gerendát. Ez olyan acélgerenda, amelyet az építőiparban használnak. Azért hívják így, mert a keresztmetszete “I” formájú. Ha oldalára fektetjük, akkor H-gerenda lesz belőle. Tegyük fel, hogy a gerendát leteszem az utcára, az ön háza előtt. Kijönnek a szomszédok, rácsodálkoznak, milyen furcsa ember is az ő szomszédjuk. Önt azonban nem érdekli, mert ez az I-gerenda pénzt jelent önnek, elviseli hát a csodálkozó tekinteteket. Nem érdekli, mit gondolnak önről az emberek.

Most tegyük fel, hogy odaállok a gerenda egyik végéhez, önt pedig megkérem, hogy álljon a másik végéhez, ami tőlem negyven méterre van. Ön odamegy, és amikor ott van, benyúlok a pénztárcámba, kiveszek belőle egy százdollárost, majd átkiabálok (kiabálni kell, hiszen negyven méter azért csak negyven méter): “Hé! Ha ön képes úgy idejönni a gerendán, hogy egyszer sem lép le róla, megkapja a száz dollárt!” El fog indulni? A kérdésre önnek kell válaszolnia. Azt azonban megmondom, hogy eddigi tanfolyamaimon mindössze egyvalaki volt, aki azt mondta, hogy nem. Egy perc, és visszatérek majd az illetőre, aki mellesleg férfi volt.Andrew-Jackson-Funny-Money-Toilet-Paper-Image

Most egy kicsit változtatok az elképzelésen. Fogom az I-gerendát, felteszem egy hatalmas trélerre, és elszállítom New Yorkba. Alsó-Manhattanben van két épület, a World Trade Center épületei – a világ két legmagasabb ikerépítménye. Mindegyik körülbelül négyszáz méter magas. Az egyik tetejére felállítok egy darut, leeresztem az utcára a kábelt, a trélerről felemelem a gerendát, majd sajátos hídként elhelyezem a két épület között. Ez elég hosszú, hogy mindkét oldalon legalább másfél méteres feltámaszkodás legyen. De hogy biztos legyek, hogy nem zuhan le, odacsavarozom a végeket egy-egy gyámpárkányhoz. A két épület közötti távolság miatt a gerenda alig észrevehetően behajlik. Az I-gerendák elég merevek, ezért nem igazán hajolnak be, ez azonban kicsit behajlik – no és esik az eső. Nem nagyon, csak kicsit. Azt mondhatnánk inkább, hogy szitál a köd.

Nos, aki volt már a World Trade Center tetején, az tudja, hogy ott mindig fúj a szél. Ám azt is tudja, milyen csodálatos onnan a kilátás. Tegyük fel, hogy ön az egyik épület tetején van, én pedig a másikon. A szél óránként hatvan kilométeres sebességgel fúj. Átkiabálok önnek: “Hé! Figyeljen ide! Ha ön átjön – nem mászik -, hanem átjön ezen a gerendán, és ideér két percen belül, adok önnek száz dollárt!” Át fog jönni? Ha igen, akkor ön életemben az első személy, aki száz dollárért hajlandó lenne átmenni a gerendán. Azt hiszem, még várnom kell arra, hogy legyen valaki is, aki hajlandó lenne átjönni ezer vagy akár tízezer vagy akár százezer dollárért. Egymillió (adómentes) dollár esetén talán már lennének, akik ingadoznak, mielőtt elutasítják az ajánlatomat. Nos, miért van, hogy senki sem hajlandó megindulni a gerendán ezekért a nagy pénzekért? Azért, mert az életük sokkal többet ér számukra, mint ennyi pénz.

2A33C9D100000578-0-image-a-52_1436008659334Most ismét változtassunk az esettanulmányon! Többé már nem vagyok olyan kedves fickó. Van önnek egy kétéves kislánya, akit elraboltam, és a hajánál fogva tartom őt, lelógatva az épület széléről. Átkiabálok önnek: “Hé! Figyeljen! Ha nem jön át azon a gerendán most azonnal, elengedem a picit!” Elindulna?

Fantasztikus látni a tanfolyam résztvevőink arcát, amikor hallják, hogy hajánál fogva lelógatom a kétéves kislányt a négyszáz méteres magasságból… amikor végül is megértik, mire is akarok kilyukadni ezekkel a képzeletbeli tettekkel. Amikor a helyzetgyakorlat nagyon személyessé válik, a személyes értékek kérdése hirtelen nagyon is világossá válik. Rájövünk, hogy csak nagyon kevés dolog van a világon, amiért hajlandók lennénk az I-gerendán elindulni arra a másik oldalra. Talán először döbbenünk rá, milyen fontos is számunkra az életünk. De rájövünk arra is, hogy vannak dolgok, melyek még a saját életünknél is fontosabbak. Ilyen lehet a kétéves kislányunk vagy kisfiunk élete. Ez az, amire azt mondjuk, hogy vezérlő érték. A “Szeretem a gyermekemet!” sok ember számára egyike a leghatalmasabb vezérlő értékeknek. Ha ezt megértettük, világossá válik számunkra az is, mit jelent ez az egyszerűnek tűnő kijelentés. A pénznek is van értéke, a biztonságnak is van értéke, de egy gyermeknek sokkal nagyobb értéke van. És a gyermeket szeretni sokkal többet jelent, mint csupán azt, hogy átmegyünk egy I-gerendán, hogy megmentsük az életét. Többet jelent annál, hogy az életünket tesszük kockára érte. Azt jelenti, hogy életünket a gyermekért éljük.

Egyszer San Diegóban elkövettem azt a hibát, hogy a szerepjátékra egy olyan hölgyet kénem fel, akinek tizenéves volt a gyermeke. Azon a napon leckét kaptam egy nagyon fontos dologból. Megtudtam, hogy az emberek nem feltétlenül indulnak el az I-gerendán egy tizenévesért. Lógattam a kölyköt a magasból, és átkiabáltam a mamának, hajlandó-e átjönni. Ő azt válaszolta: “Engedje el!” Ezzel tönkretette az egész bemutatómat.

E gyakorlat hatása néha egészen felvillanyozza a résztvevőket. Néhány éve történt, hogy egy hatvanöt fős csoportnak beszéltem a koncepcióról. Amikor ahhoz a részhez énem, hogyan határozhatjuk meg a vezérlő értékeinket, megkérem valakit, hogy legyen a segítségemre, mint ahogy mindig is teszem, hiszen szükségem van valakire, aki a gerenda másik végén áll. A San Diegó-i malőr óta mindig valaki olyant kérek meg, akinek kétéves gyermeke van. Ezen a konkrét napon egy hölgy emelte fel a kezét. Végigmentünk az egész helyzetgyakorlaton, fent voltunk a World Trade Center két épületének a tetején, és akkor megkérdeztem őt:

– Átjönne száz dollárért?

– Nem! – felelte.

– Átjönne tízezer dollárén?

– Nem! – felelte.

– Átjönne ötvenezer dollárért?

– Nem!

– Egymillió dollárén?

– Nem!

Ezután mint mindig, azt mondtam neki:

– Itt van a kezemben az ön kétéves gyermeke, akit lelógatok az épületről. Ha nem jön át azonnal a gerendán, elengedem a gyereket, és a mélybe zuhan!

Százból kilencvenkilenc alkalommal azt a választ kapom, hogy ”Megyek! Persze, hogy megyek “, és abban a pillanatban, ahogy ezt kimondták, gyakorlatilag már sikerült megvilágítanom mondandóm lényegét. Sikerült azonosítanom egy vezérlő elvet. Ez alkalommal azonban a hölgy, amikor kétéves gyermekének halálával kellett szembenéznie, nem válaszolt azonnal. Ott ült, szinte letaglózva, és képtelen volt megszólalni. Elképzelhetjük, mi történt a teremben! Az emberek kezdték magukat nagyon kényelmetlenül érezni. Mindenki válaszolni akart helyette: “Persze, hogy elindulna! Mentse meg a gyermeket!” De végül, hosszú hallgatás után a hölgy felnézett rám, és kétségbeesett hangon ezt mondta: “Nem hiszem, hogy át tudnék menni!” A csoport teljesen meg volt ütközve.

A hölgy úgy érezte, valami magyarázattal tanozik, ezért hozzátette: “Tudniuk kell, hogy nekem még tizenegy gyermekem van. Ha odaadnám az életem egy kétévesért, ki gondoskodna a másik tizenegyről?” Ez valamelyest csökkentette a teremben lévő feszültséget. Sokan voltak – láttam a szemükből -, akik úgy gondolták, így már rendben van a dolog. Lehet, hogy rendben is van.6c41c536df156ae51ad13c48464c4909.jpg

Ha némi nehézség árán is, sikerült megvilágítanom mondandómat, és folytattuk a szemináriumot. De az a nő nem tudott megnyugodni. Csendesen sírdogált a foglalkozás alatt, és nem hiszem, hogy bármit is hallott volna abból, amit mondtam. Nagyon elkeserítő élmény volt mindkettőnk számára. A foglalkozás végén odajött hozzám a férjével, aki szintén a hallgatónk volt. Ezt mondta: “El kell önnek mondanom valamit, amivel itt kellett először szembenéznem. Tudnia kell, Hyrum, hogy az a kétéves kisgyerek, akit az emeletről le akart dobni, egy Down-kóros bébi. Ön arra kényszerített, hogy szembenézzek azzal a ténnyel, hogy nem szeretem őt annyira, mint a másik tizenegyet. Ez az, ami annyira elkeserített.” Aztán így folytatta: “Azt hiszem, hogy bármelyik gyermekemért azonnal átmentem volna. Nagyon sok keserűséget nyeltem ezzel a picivel, akinek súlyos lelki bajai vannak.”

Ez a nő életének legmélyebb régiójáig hatolt le. Vezérlő értékei ott álltak a szeme előtt, és nem örült annak, amit látott. Ez azért fontos, mert az így felszínre kerülő értékeink arra kényszerítenek, hogy értékeljük, elemezzük őket, és néhányat esetleg megváltoztassunk. Kétségtelen, hogy a hölgy mindeddig másként kezelte a fogyatékos gyermekét, noha ennek nem volt tudatában. Rendelkezett egy alapértékkel, amely valahogy így volt megfogalmazható: “A többi tizenegy gyermekemet jobban szeretem, mint a fogyatékos gyermekemet.” Ez egy tudat alatt ható értékrendként élt benne, és addig a bizonyos napig nem került felszínre. Biztos, hogy a tanfolyamon történtekig ez hatással volt a viselkedésére. Most, hogy már tudatára ébredt, már abban a helyzetben volt, hogy változtathatott rajta, és valószínűleg változtatott is.

/részlet Hyrum Smith: , A sikeres időgazdálkodás és életvitel 10 természettörvénye c. könyvéből, melyet a linkre kattintva lehet megvásárolni/

Málnás

Sajnos úgy alakult, hogy munka miatt nem tudok a fiúkkal lenni

par hetvegen keresztul.

Sikoltva futottak le az ékezetek a mondat végéről. Ahogy a legfinomabb málna szökik le a szárán és sebzi magát agyon a saját tüskéi által… pottyan bele a mélybe a gyerekek lelke a meg nem érthető tévutaktól. Felvesszük a málnát, letöröljük a port, lefújjuk a poloskát, kiáztatjuk a tüskét… vérzik a vége.

Anya, nem jó. 

Jó az kicsim! Picit átdolgozzuk, picit feldolgozzuk és már finom is lesz!Raspberry-finger

Mér nem jön?

Mondtam már. Felhívtuk, ő is mondta. 

Nem jó. Egészben szeretem.

Tudom. Tudod, így alakult.

Meddig nem jön?

Nem mondta. Nehéz a felnőttek világát megérteni, tudom…

Ha túlérik a málna, miért esszük meg?

Mert az a legédesebb. Mindég azt kell becsülni, ami van. 

Tudom, Afrikában éheznek. 

No látod! Milyen szerencsések vagyunk!

Afrikában éheznek. Együtt éheznek. Egész család.

Szeretnél együtt éhezni? Áthívhatom a szomszédokat.

Ne-em! Csak most úgy szúr a tüske. Múltkor nem szúrt meg.

Mutasd! Így ni. Kinn is van. Most már csak a helyét érzed. 

De fáj. 

Fog még egy darabig. Pattanj fel a bringára azt mondom, menj két kört az udvarban, addig anya elkészíti a frappét.

Oké.raspberries-215858_1280

Lüktetett a kéz a kormányt szorítva szakadatlan.

Felzúgott a botmixer. Rommá zúzta a tegnapi álmokat. Készített újat.

Ez finom lett! Jobb, mint tavaly! Akkor most irány a strand…? – kacsintott huncutul és elhúzott a világ leggyorsabb bicajával.

Tavalyi emlékek, szép remények.

A málna minden évben újra hajt és terem. Mi pedig épp tanuljuk kezelni a tüskéket.

Macheckolás

Olyan, mint egy lejáró mosógép, ami éppen csavarokat köpdös ki magából… borzalmas macskaszerenád.

A konzultáció a doktorral idén is elkésett. A négylábúak szerelme újabb dimenziókba lépett és egy álmoskás vacsora közben éktelen nyavíkolások közepette megszületett. Három.IMG_20160423_203603.jpg

Ragacsos.

Motoszkáló.

Bigyó.

Aztán rá két hétre még öt. Az előzőek szeme már addigra kinyílt, anyukájuk lelkes mormolása mellett dagasztották a szőr borította tejcsarnokot. Miután befutottak az unokatesók, már felváltva ment a csapolás – mit nekünk tejválság…!

Pukkant a dugó a könnyű rozén túl, no, most oszt mi az istent csináljunk… tíz macska…! Gombócból is sok! Elvetetni már nem lehet, földbe ásni nem tehetem, az élet él és élni akar… nyammog a sok kis ártatlan. Dorombolás éteri robaja suttog a konyhában. Bolond fejem ihletet kap és indulok egy laza kis bemutató videóval: https://www.youtube.com/watch?v=wpuIjay1bN0

Megnézték egy páran. Sikerült rádöbbentenem a népet, hogy macskával szép és teljes az élet. Leginkább azok bólogattak, akiknek már volt. Nem, köszi, többet nem!!

Akkor folytattam az ingyenes hirdetésekkel. Kíváncsiságból visszapillantottam az egyikre – be kellett írnom, hogy az “ingyen cica” keresőszavak írója már elmúlt tizennyolc éves…! Beteg világ. Megjegyzem több volt a szőrös hirdetés, mint a húsos (…)

A legnagyobb hirdetőportálokra mentem és meglehetősen korán – igen, a szemük már kinyílt! Nem, még nem esznek önállóan. Igen, kupacostól vannak! Nem, dunsztom sincs a nemükről. Jöttek a kérdések, álltak a telefonok a hirdetői ablakban; korán voltam, nagyon korán hirdetve kínáltam. De már nem volt megállás.

1784-animal-grey-cat-tapping-pawJöttek az érdeklődők. Szombat reggel fél nyolckor, szerda este fürdetéskor, péntek délután, hétfő este… szaladtak a fotók, a szelfik, és jöttek a stippi-stoppik. A halálom. Nem mondtam, de macskából színvak vagyok. A macska – macskaszínű. De nem! Van opál. Vörös. Cirmos. Perzsaszerű. Hikori árnyalatú. Mandulavágott szemű. És mindez egyáltalán nem mindegy! Hiába jegyzeteltem szorgalmasan, egy idő után nem tudtam megjegyezni, hogy kinek melyik és mikor és merre. Ellenben az én szőröm is változott a történtek mellett: ősz hajszálaim egyre vadabbul sorakoztak dühödt fésűm reggeli masírozása közepette.

Közben kinyomtattunk két plakátot a biztonság kedvéért, hogy ne csak az internetes kampány induljon be. Kiraktuk az állatkórház faliújságjára meg egy állateledel bolt hirdetőjéhez. Furamód egyik helyen sem volt macskás plakát, így remekül festettek a jószágjaink a kisállat-temető és a kutyapanzió közt.

De ekkor már sorakoztak az újonnan elmentett számok a telefonomban. 2Cicadenemlány, Mindenképpcirmos, Háromszínűjönérte, stb. Aztán egy szép napon megtört a jég: a látogatások után végre el is vittek egy kismacskát tőlünk! Hatalmas érzés volt odaadni! Kedves, szerető gazdi, pihe-puha kosárkával, gyerekeknek csokoládéval; Ingyen_cica_Eger_mellol__90662441730960cicák felé gyengédséggel érkeztek. Elvitték a szívünk egy részét; de mintha éket húztak volna ki a többiek áradata elől.

A kicsik akkor már lapatyolták a tejet a tálkából; illetve almot is kellett bekészítenünk. Bíztam benne, hogy a melléktermékek bukéja és bacilusa nem rombolja konyhánk higiéniáját, ezért rendületlenül cserélgettem a szárazságot. Napi levelezésben voltam tíz-tizenkét emberrel és mivel morzsolódtak le közülük szép számmal, növekedett bizalmatlanságom a cicavárományos gazdik felé.

Ígérte, hogy jön, de nem jött el.

fd9bfe02-20bb-4f29-93d0-93acf1412bbaHívott, hogy kell, de most mégis meggondolta magát. Döbbenet ez a világ. Nem kell, hogy minden percben tudatos legyen a lét. Talán csak néha. Talán csak ha más életekről döntünk. Akkor ildomos.

Aztán eljött az utolsó nap is. Telefonhívás… akkor beülünk… megyünk… és eljöttek. Itt voltak. Elvitték. e60a0a31-4308-4950-9a00-ec9442681cbb

Még jön vissza pár kósza kép. Jó helyre kerültek egytől-egyig a gombolyagok, tuti helyekre történt a becsekkolás.

Pukkan a dugó a könnyű rozén túl. Fura érzés újra örülni a karmolások nélküli lábainknak, az alom nélküli konyhának, a megmenekült kora nyári harisnyáknak és amidőn áldomásra koccannának a poharak…

…a közelben egy lejáró mosógép épp csavarokat köpdös ki magából a lemenő nap romantikus fényében.funny-cute-cats-wallpapers-7-desktop-wallpaper